Még azt sem tudjátok, ki vagyok,

még azt sem akarjátok érezni,

hogy, ha vagyok, szinte meg is halok,

Még azt sem látjátok, hogy élek,

senki még az illatomra sem kíváncsi,

s arra sem, hogy valamit érek,

Még azt sem halljátok, ha üvöltök,

ha torkom szakadtából nyüszít

egy hang: ti... ti csak ültök,

Még kézenfogni sem akar senki,

pedig mindkét kezem izzón virít,

hogy fogja meg már valaki,

Még azt sem tudjátok, ki vagyok,

Még azt sem látjátok, mit érek,

Még azt sem halljátok, ha nyüszítek,

Még kézenfogni sem akartok,

De mégis elítéltek...

Megnyugszom majd, veletek,

veletek vagy nélkületek,

deggedek majd, kelek, fekszek,

de akkor már nem veletek,

ajtómra csendet veretek,

fülembe olmot öntetek,

szememmel majd mindig verlek,

két karomat levágatom,

és hiába lesz, ha öleltek...

Marosvásárhely, 2o1o.o5.23, oo:o9

Féltem, talán a féltést magát

Bánattá lesz, ha tép, ha szét

Értem, akár egy értő barát

Félelmünk rejtett botor okát

Bíbor selyemben zokog lelkem

Eltakar, kitakar, aztán felad

Csak Te vagy bennem, rejtett kertem

Mert törzs és lomb és néma gyökér

Nyíló rozsda vagy bennem nekem

Széttöredezett, mintha kereszt

Hívó óda a két bús szemem

Elenged, megtart, nesze neked

Ezer meg ezer szó sem használ

Hallgass, te nyelv, beszélj lélegzet

Legyen hát ez, Te: Bíbor Halál

Ringass csak halkan, meghalni fáj

Kardodba dőlve s nem sajátomba

Minő hűs plezír, avec, naná

Ne légy se prűd, ne légy goromba

Légy hát tömör titok, riad ki lát

Égjünk el tiszta, kék-szép lánggal

Homlok mögött zord bál áll, babám

Bíbor angyalok sok kék vággyal

Violaszínben tombolsz lazán

Te barom, te vadmajom, te, te…

Kell neked ennyi talány, Titán?

Életem hajnala s végzete

Vagyol, te báb, vagyol …netántán…

Marosváásrhely, 2o1o.o5.18. 17:1o

Fehér széken piros nadrág, kint eső,

Korall-szagú hó-félelem szívemben

Veled mélyen fölsikolt a lét, ez Ő!

Vonat-zajos emlékzavar színekben…

Itt a piros, hol a piros, Kiskincsem?

Veled vagyok, ketten nyerünk – ingerlő

Közelemben minden zseton  nyer, de nem!

Nem egy nyerő, minden zseton Én volt Ő.

Kicsit tartom, kezed kezem…Tévelygő!

Tenyér tenyérből szétszalad kezdetben

Szalad, szívem, fut a maradó idő,

Ezért van így minden balul kedvemben.

Marosvásárhely, 2o1o.o5.18. 18:43

Kár volna azt hinni, hogy nem élek.

Még én sem tudnám elviselni a tudatot...

Azon gondolkodtam, hogy - amikor megbántják az embert - mi fáj, hol fáj, és miért. Egyáltalán hogyan működik ez? És depláne miért vágunk hozzá jó pofát?

Én mindig a Napfonatom és az Ádám-csutkám között elhelyezkedő test-intervallumomon/-ban érzek egy egész erős, feszítő nyomást. Azt viszont nem tudom megkülönböztetni, hogy ez fizikai, pszichikai vagy mentális fájdalom. De azt hiszem, hogy inkább a pszichikai és a mentális ötvözete. De még mindig nem tudom, hogy mi... az ok természetesen megvan - sértés, megbántás, és ez nem egy olyan kis "hogymonnyák" fika-bántalom, főleg azért is, mert - ugye - nem mindegy hogy kitől kapja azt az ember. Szép is lenne, ha mindig csak azok bántanának, akiket amúgysem látunk jó szívvel-lélekkel...

De természetesen ez nem így van... azért fáj (vagy ki tudja), mert az bánt meg, aki a legközelebb áll hozzánk, s úgy bánt meg, ahogy csak ő tud, hiszen ismer, és természetesen megkeresei a legnagyobb tyúkszemet, amire rátaposhat... s meg is teszi. Hogy miért? Na, talán ez még fájóbb: NINCS MAGYARÁZAT!

Különben csak így ennek kapcsán - apropóból - el kezdtem gondolkodni a szerelem kialakulásán is. Eddig azt vallottam, hogy két lélek találkozása... Most már nem tudom, hogy mi az...

Szóval nincs magyarázat a sértésekre, nincs magyarázat a bántalmakra, és nincs válasz...

Nincs kedvesség, nincs szánalom, nincs megértés, nincs bocsánat. nincs akarat, nincs mellőzés, nincs idegenkedés és nincs rágalom. Kicsit úgy érzem magam, mint ezen kínai mondás hőse: "Az ember nem akkor halott, amikor már nem dobog a szíve, hanem akkor, amikor elfelejtik őt".

És így üres lélekkel nézek szembe a vasárnappal...

(Nagyon viccesen eszembe jutott a Szomorú Vasárnap... Azt hiszem, nagyon szomorú lesz a következő vasárnap)

Hol maradt el a mese?

Hát persze, megfosztva bár, de körbe nem... meg hogy a lélek merre vala...

Ámbáron kiderüle, hogy a lélek visszakapódott, s így jó végű leve a vesém...

Azért ha igazán megfigyeljük hősünket/-nőnket, egyik ürülékes vájlingból a másik pöcegödörbe esik. Lett vala ugyanis akkoron, hogy midőn visszakapá lelkét, organikus virágzásában el is ajándékozá amazt. S ímigyen azon articulus mundus-ba ese, melyet illetékesen/-delmesen amare-nak vagy perturbatio-nak nevezünk.

Ezen kótyagos eszmevesztés közepette egy "aranyszárnyú angyal szállt a földre le...", s mondá néki: probo!

Így is lett. A királykisasszony eleget tett a kérésnek, s azt mondá: néked adom a lelkem, aranyszárnyú angyal... de nem, nem... hiszen most látom, hogy te vagy Tündérlak új hercege!

És nekiadá lelkét. Ámor nyilai viszont nem ütötték szíven a herceget. És csakhamar elillana a királykisasszony életéből, becses kincsével a zsebében. Új tündérszámításba lépvén a királykisasszony csak kesergett, és kesergett, és sokat kesergett... Majdan kijózanoda kis Cupido, s azon szesztűl immáron tisztán látó Perturbatio-fióka szíven lövelte a Tündérlak új hercegét.

S mostan jön a jó végű a vesém: azóta is boldogan élnek... és soha meg nem halnak.

(s kérdezé a herceg: mi köze ehhez a halnak?!)

Elgondolkodtam. Megtaláltam egy szót. Még magyarban is alig használtam....

Rothadás.

Putrifaction.

Az angolban szinte ugyanolyan jól érezhető az undor, mint olyan, mint a magyarban. Sajnos nincs ilyen fajta besorolása a szavaknak, hogy "lélekutánzó", pedig ez az. Mert nem hang... vagyis de... belső...

És milyen szomorú, hogy egész Festive Season alatt ez a belső hang dominált bennem. Éppen túllépek rajta. Semmi gond. Csak bánt, hogy egyáltalán...

"És magácska?!"

"Köszönöm, jól."

"Ennek örülök, majd meglátja, jobban is lesz!"

És jön a baltás pszichopata, aki fejemtől fogva kettéhasít.

És egyszerre csak megszűnik a belső hang... Putrifaction, putrifaction... putrif... putr... put... pfff... ffff.... pee-pee-pee, peeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee.

Na kb. most tartunk a kis putrifaction-ömmel a "putr..." fázisnál.

És szomorúan tapasztalom, hogy vele együtt semmisülök meg...

De, hátra van még hét életem... egyet már elveszítettem korábban, most megint egy... valahogy 6o-7o éves koromig be kellen ezt normálisan osztani, nem???

Negyedik napot írunk... fölöslegesen... a jólléti (v)iszonyok sűrűsödnek: a szobánk kis lakossága lebetegedett (megfázás, mandula gyulladás, hányinger, hasmenés, lelki bánatok, szívszakadás, gyűlölet...) No hát így, s ilyen formán tengünk-lengünk... vagyogatunk megfele... mondhatnám azt is, hogy ityeg... vagy fityeg...

Ha az orrunkról beszélek, akkor az olyan formán fityeg, hogy húzzuk... vagy az (ülő-garni)turha miatt, vagy a kinemmondhatatlan alatt, felett, kellett nekünk ez??

 Megborultunk, a rendszerrel együtt, vegyült érzésekkel, érzékekkel - a hidegtől is többnyire ("TÉL VAN - hó esik. Hogyanis kezdődhetne másként vers?") - ezekkel a redva-nyoromtalansággal, aki mégiscsak nyomorult, s komorult fejünk már a tupírtól sem áll. Áll... Áll a bál, vár a ráv, bár a ráb már nem is korcs, kicsicsabi zenés-színészmesterséget tanít? Minek? Kinek?

Abbahagyom, hagyom... agyon nyom ez a sok ürülékes, ékes Isten f-sza!

Édes Jó Istenem! Valóban, mindnyájunknak vannak nehéz, irtózatos, magas, szálkás és horzsoló keresztjeink, de... de... Édes Jó Istenem! DE! Hát gondoljunk csak jobban bele... gondoljunk csak bele: két nap, ket kihibehebahaszott nap, ami olyan erős hatással volt rám, hogy azt sem tudom, igazából mire késztet: öngyilkosságra, vagy "csakazértisre". Két napon keresztül, ha az ember semmit nem csinál, csak eszik és rosszabnál rosszabb, vagy éppen érthetetlen előadásokat lát, nem tudom mi a megoldás... 

És párosan csatalkozik hozzá a harmadik nap: Workshop! Ujjé, táncolni fogunk, végre valami olyat, amiben hiányosságok vannak az egyetemen... hát semmi, semmi és semmi... az eddigi három évemet retardálja, és minden, amit eddig tanultam, ellene történik. 

Kis fejemben, butácskán csak egy menekülés-vágy születik meg, hogy "haza akarok menni, a mamit akarom!", és tehetetlenül, kötelességtudóan, némán viselem sorsomat: Itt fogok maradni... és az is lehet, hogy, amikor már hazamehetnék, minden járatot törölnek, mert leesett az első, eltakaríthatatlan hó...

Minden támogatónknak köszönöm, hogy egy ilyen csodás fesztiválon vehetek részt...

Ha fekete lapra feketén írsz, több mint valószínű, hogy csak a toll karcszélessége tűnik majd ki, de az is csak egy ideig állandó, s eltűnik. S fekete lapra feketén, fekete titkot írsz, egy fekete emberről, ki fekete, s fekete szívéből adta a tintát, hogy fekete tolladdal, fekete lapra feketén írj fekete titkot róla.

S fekete szobádban, fekete fénynél, fekete titkod - kivillan a fekete lapról a fekete tinta - te sem tudod már elolvasni, csak a fekete ember, s ő is azért mert fekete szívéből való a tinta. S te, mert fekete már látásod is, csak haloványan látod a fekete fényben a fekete embert...

Semmit nem tudsz, semmit nem látsz, se illat, se hang, se íz nem érint meg, csak egy fekete érzés, és tudod, hogy az nem gyász...

De az információk összessége pont ennyi... pont egy fekete pont...

... és elengedtem, hadd menjen! Megtettem... Megmondtam neki, hogy nincs itt jó helyen, és hogy nem való nekem. Mostmár bilincset lehet tenni a kezemre, a fejemre szalmakoszorút és állíthatják a máglyát. Bár még bűnös nem vagyok, bármelyik pillanatban lehetek, és jobb ha ez készen áll...

S majd ha a szögesdrót-szívű madár összehordta a szalmakoszorúnyi szalmaszálakat, s megkoronáztatódom, bár jogar és országalma nem adatik, én is király leszek... Még nem tudom, minek, vagy kinek a királya, de már az is rendben van, ha villámlás és mennydörgés idején a sajátmagam királya tudok lenni, s álmaim foltos indián lován - ha másképp nem megy - megszököm. Bármennyire is dobog majd az a világot rengető, táltos szív uralkodásom konyhakésében, foltos lovam patája alatt lesz sár és ingovány s nem az én talpam alatt...

Szalmakirályságom pedig majd akkor éli virágkorát, amikor a bliccszerű villámlás és mennydörgés idején nem őt látom mindenhol, s nem kell a távolba néznem meredten... Az más kérdés hogy a királyi kastélyt hogyan is nevezzük: kőpokol, szilánkos mennyország, vagy folyékony torztükör. A királynak úgy egészséges, ha - bármi is legyen az - csak simán kastélynak neveződik.

S mint Hamletnek Yorick, az én királyi barátom a rozsdás szemhéjfedős indián lidérc lesz a teljesen megbízható barát és tanácsadó.

Az én babonám azt mondja, hogy, ha egy tényleg-szerelem véget ér, akkor "a tükrökön túl, fenn a fellegekben furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő". Feltehetőleg nemrégiben történt ilyen...

Tehát készülhet a koronám s épülhet a kastély! És Isten óvja a királyt!

"Kell a pöcsöm öccsének a vidámság! Baszki, nyugi kell!" - ezzel a Gy. J. idezettel kezdenék...

Nem szép, de legalább csúnya, és azt mondja ki, ami van... Mert mi az, ami nincs: tisztaság, egyszerűség, szépség, őszinteség, kudarc-vállalás, hibalehetőségek beszámítása, fizikai, pszichikai, és mentális kontroll, exhibicionizmus, expresszió, liberalizmus, aberáció és egzaltáltság... és még sorolhatnám...

Olyan sokszor képzeltem el, hogy milyen lenne az, ha ez mind meglenne - az az igazság, hogy elég rosszul éreztem attól is magam, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez csak nekem jó, vagy mindenkinek jó lenne... Miért nem viselhet egy férfi piros nadrágot Erdély szívében? Miért csak futólag és mellesleg közlik velünk a legfontosabb dolgokat? Miért szégyen az, ha két ember szereti eymást? Miért nem engedhetem meg magamnak, hogy - ha nem a médiában közöm le, akkor - csúnyán beszélhessek (mondjuk ez is relatív a mai világban)? Miért baj az, hogy egy ember a már tizenhét éven keresztül eltűrt élettársától külön akar élni, mert az bunkó, csakhogy a sértett fél pont eddig a pillanatig tűrt? Miért nem lehet nyiltan beszélni a maganéleti problémákról? Miért, miért és miért??? És mégis mi az igazán szomorú? Hogy erre tényleg senki nem ad választ, és ezt olyan szemérmességgel teszi, hogy valóban mennybőlvalónak hinné az ember. És ezek az "angyalok" olyan sebesen gázolnak át a lelkünkön, a szívünkön, az agyunkon - az életünkön -, hogy szinte felfogni sem lehet.

"...majd ha a konyha, majd ha az ing,
majd ha a kályha, majd ha a majdha,
az angyalok győztesen dübörögnek..."

(Parti Nagy L.)

Olyan félelmetes, hogy már mindenkinek tetszik, és ha felültethetők, felültetik őket, és akkor máris megindul a véres firma: az Angyalstop-service. Mindenki felül és száguld, és mi, bizonytalan stop-osok, valóban bizonytalankodhatunk, mert nem hisszük, hogy odaszállítanak, ahová szeretnénk, és milyen igazunk van! Vagy nem engednek leszállni, vagy elrabolnak és eladnak, vagy egyszerűen csak kiadnak, vagy ha már más nincs, mert mindenünket ellopták, kifacsartak és szétszedtek, rongyosan kidobnak az útszélére, és töröttem, szakadtan várjuk a következő stop-fuvart, mert a "Sehonnan" "Sehova" nem lehet eljutni (max. Jehova), csak ezekkel az Angyalokkal, és máris nincs meg az az első soromban emlegetett "nyugi".

Úgy gondolom, hogy ez van akkora dolog, hogy hibást is keressünk hozzá! És van is: mi, kedves, bizonytalan stop-osok, akik hiszünk, bízunk, és csak a saját utunkon kellene járjunk s nem az angyalok szárnyát felhasználjuk... Mert az túl magas, mert az veszélyes, mert az reménytelen és mert az hülyeség. Hülyeség ide, hülyeség oda - ez mégiscsak, kedves Angyalstop-osok, a mi szaros kis életünk, akár bizakodunk, akár nem...

Gázolnak az Angyalok, és szinte nem is számít, hogy ki lesz az aldozati stop-os.

Talán legközelebb receptet is tudok mondani arra, hogy hogyan cserkésszük be az Angyalokat (mert azt is elárulom, hogy nem ők cserkésznek be minket). 

Éljen az ingyenes, környezetet nem szennyező (a többit meg nem érzi az ember), 360 km/h-s száguldás... 

A tündérlaki történetek Anime képregény-mesékbe torkolltak. Mert mi is történt: a herceg úgy döntött, hogy a boszorkánnyal marad, hiszen olyan nagy varázsereje van, és ha akar, akkor tud szép is lenni, meg ilyenek...

A boszorkány meg az örömhírre felruházta a herceget varázserővel, aki ezt rögtön hasznosította is, és egy undok nagy legyet küldött tündérlakba, aki mindenhová lepetézett és egész tündérlakot ellepték a nyüvek. Közben a herceg félszellem-csapatokat küldött ki, hogy a királykisasszonyt a tündérkert közepén található Szent-Víz ketrecébe zárják. És a királykiasszonynak végig kellett nézni, ahogy mindent és mindenkit felfalnak az ekkorra már óriás méretű nyüvek. Minden rothadni kezdett körülötte. Fröcskölve izzadt a genny, a szenny, mindent felemésztett a nyüvek nedve és csakhamar mindent leromboltak, ami tündérlakhoz tartozott, csak a Szent-Víz ketrecét nem, mert az minden varázslat felett volt. A nyüvek pedig, amikor degeszre tömték magukat, minden kis érdes dologtól kipukkadtak és szétfolyt felemésztő savjuk. Így a királykisasszony megközelíthetetlen lett a véres, gennyes, bűzös nyálkától, és ott sírdogált a ketrecben, senkije és semmilye nem maradt ezen a világon, csak...

A herceg csak egy dolgot felejtett el, és ez a tette visszafordíthatatlan: hogy akkor amikor az a szép este volt, mikor a királykisasszony megmutatott mindent a hercegnek a tündérlakban, azzal zárult a történet, hogy szívet cseréltek. És a királykisasszony a herceg szívét mindig magánál hordta, most is ott volt vele a kalitkában... de a sajátját vissza így soha nem kapja, sem a herceg, sem a királykisasszony.

Állítolag ez "nonszensz"...

Nincs folytatása a dalnak: valóban kár itt minden egyes szóért és szándékért.

Lady Milford - mások szerint múzsa vagy sárkány  (az utóvbbival nem kötekszem) - kicsit bonyolultabban lépett ki az életemből, mint be. Történt ugyanis, hogy elkényeztettem. Igen  ez teljes önegészében így volt. Mindaddig, amíg kis történeteink maximális időhossza Párisban a két hetet zárták be, soha nem volt semmi gond. Éltünk mint a Loch Ness-i szörnyek a vízben.

Okosodásom végett kiléptem egy időre saját idősíkomból és Párisba mentem hat teljes hétre. Mondhatnám, hogy sülve-főve együtt voltunk. Mondhatnám... De ha ez teljesen véletlenül nem így volt, akkor abból már probléma volt. Szóval mindent megkapott, amit csak akart: szeretetet, gondviselést, ételt, s néha egy-egy koporsó-szöget. Azt is kapott, mert ez volt az óhaja. Viszont neki mindjárt egy egész autó-raktérnyi kelletett volna. És idegen diák nagyvárosban, egy olyan iskolában, ami azért mégsem egy olcsó szórakozás, nem engedheti meg magának ezeket a túlzásba vitt költségeket. Azt a mennyiséget, amit szeretett volna, megkapta, csak részletekben, neki viszont egyszerre kellett volna minden, hogy együtt lássa, és kifollyon a házból, hogy lépni se lehessen tőle, csak befeküdni közéjük és szívni és szívni és szívni, és nem gondloni semmire csak, hogy van!

Na ez az amit nem tettem meg. Ettől eltekintve azonban minden rendben volt. Jól éreztük magunkat. És akkor jött Dréza... Természetesen minden szabad percemet (ami azért elég kevés volt) vele töltöttem, és kaptam koporsó-szöget is. Na itt kezdődött a baj - négy hétre az ott létem óta. Természetesen az ajándékba kapott koporsó-szögeimet nem szívesen osztogattam szét, és az amúgyis egy olyanféle volt, amit ő nem szívott. Tehát folytattam a részleges koporsó-szög vásárlást. Az viszont ájulásszerű kábulatba ejtette, hogy a szabadidőmet nem vele, hanem Drézával töltöm. És hogy még csak egy villany-üzenetet sem írok neki. Talán az utóbbiban igazat adok... de a szerelmi ámulat mégiscsak nagyobb volt bennem, mint a szolidaritásra ösztönző érzékeim. Dréza tett egy ígéretet, hogy majd ő hoz koporsó-szöget Lady-nek, ha vár még két hetet.

Aztán elment Dréza, és hosszú és kínos időszak után megérttettük egymással a bajainkat. De az már édes kevés volt ahhoz, amit benne a  beszélgető barátnék felhalmoztak velem kapcsolatosan. Ezeket talán le se írnám. Lady Milford azonban ezt teljesen komolyan gondolta. Na hát hogyha komolyan gondolta, akkor komolyan gondolta. Két hét teljes színjátszás következett a részéről, minduntalan mondogatva, hogy ő nem akarja elhinni azt, amit mások rólam mondanak, és biztosan csak azért mondják mert nem ismernek (de hogy ezért is én vagyok a hibás, mert soha nem akarok kommunikálni senkivel, és soha nem bírok megnyílni - ez természetesen nem igaz). És két hét múlva megérkezett Dréza. A koporó-szög el volt felejtve. És ki volt a hibás mindezért? Hát én - ki más?! 

Vérig sértődött és a világ legrosszabb emberének hisz azóta.

Én meg csak sajnálom, de nem szánom... Ez csak egy pipa vagy "X" a naplómra nézve... azóta sem döntöttem el, hogy melyik jellel illessem Lady Milford Őnagyasszonyságát!

Január 31, szombat:

Megérkeztem Budapestre. Beköltöztem a lakásba, ahol laktam, amit - a lehetetlenségek kizárásos alapján - természetesen nem a főiskola szerzett nekem, de nem is ők fizették! Végülis mire van az ösztöndíj, nem? Közben írtam egy-két e-mailt. Többek között dr. M. K.-nak is. Megszereztük egymás telefonszámát, és este jön egy telefon:

"Szép estét, Gyulám! Nem fog ma este unatkozni? Nem, mintha lenne időm, csak aggódom!"

Teljesen leszakadtam ettől! Ilyet nem is éreztem sose. Nagyon furcsa dolog volt... És én meg mentegetőztem, hogy "ó, dehogyis... persze... minden rendben lesz..." és közben úgy éreztem magam, mint akinek senkije sincs. Eltelt... igazából semmi érdekes nem történt... még TV se volt, csak egy kis lopott internet, meg a zenéim. Nem volt vicces. Aztán az új ágy tesztje.

Február 1, vasárnap:

Egy régi barátnőmmel járkáltunk mindenfelé, és próbáltam otthonomnak érezni a várost. Nem nagyon ment nehezen. Este pedig - azt éreztem, hogy sajnos minden estém ugyanígy fog eltelni - megint az internet, zene. Az ágy.

Február 2, hétfő: 

Az első nap.  Eszméletlen, hogy a Kazinczy utcai épület szinte minden fontos embere (Zsámboki Marcelltől Szigeti Oktáviáig) értem tette tönkre magát, hogy kiderüljön, mit is kellene nekem ott csinálni, és melyik osztályokban.

További napok:

Az érdekességekről beszélnék inkább. Azt kell tudni a főiskoláról, hogy még soha nem volt vendégdiákja, ezért mindenki úgy kezelt, mint egy UFO-t, de a jó értelmében. Vagyis mindenki pozitívan állt hozzám, meg akartak ismerni, és fordítva is, persze. Ami méginkább tetszett a tanárok részéről, hogy nem álltak oda és foglalkoztak velem, mint egy bénával, hanem valahol biztosak voltak abban, hogy majd úgyis felzárkózom. Ők is hülyén érezték volna magukat, én is, és az osztálytársaim is. Nem szerettem volna hátráltatni a munkájukat. Az viszont nehéz volt. Már az első tanítási nap után rájöttem, hogy nagyon kemény dolgom lesz itt, viszont minden fáradtságom ellenére, muszáj volt bent maradnom az épületben és gyakorolni, gyakorolni és végeérhetetlenül gyakorolni. 

A tanárok további jófejsége, hogy minden tanár a lehető legtöbb anyagot adta a kezembe, némelyik teljes szakkönyveket, hogy tanulhassam, ha valóban érdekel a dolog. És nem mondhatom, hogy nem vettem hasznukat.

Aztán a tudatos tanítás, kikészített. Annyira felkészültek a tanárok (persze ott is vannak kivételek), és profik a saját szakmájukban, hogy nem adnak maguknak hibalehetőséget pedagógiai szinten. Kedves élményem volt (mégis rosszul éreztem magam), hogy egy tanár bejött órára, közölte, hogy ő ma nem készült a bizonyos órára, viszont elbeszélgethetnénk, és akit nem érdekel a dolog, az nyugodtan menjen ki, mertsenkit nem fog beírni hiányzónak. Természetesen senki nem ment ki, viszont a tanár óra végén beírta magát hiányzónak a tanári naplóba. És még én szégyeltem magam.

És az utolsó említést igénylő történet, hogy utolsó héten az összes, engem tanító tanárnak vizsgaidőszak volt meghírdetve. És mindenki tiszetsségesen, kemény vizsgáknak alávetve magát, vizsgáztatott, engem, a szerencsétlen erdélyi színész-palántát.

Az egy másik történet, hogy a felvett tantárgyaimból két tantárgyból kaptam 4-est, a többiből 'jeles'-et vizsgáztam. És egyáltalán nem mondhatom hogy könnyű volt.

Az biztos, hogy szakmailag sokat fejlődtem és tanultam, rengeteg szakkönyvvel és kellékkel érkeztem haza. És ami mégjobb, hogy rájöttem: valóban tudok táncolni. Az itteni egyetemmel ellentétben, mert itt még nem jöttem rá, hogy valóban színpadra való vagyok-e. (Rettenetes ez a megfogalmazás, de értitek, nem?)

Bűnben élhet az, aki nem ismeri önmagát. Mr. Mistery is így járt. Sajnos nem volt tudatában annak, hogy kezdő varázslóként varázsereje véges.

Nekem volt fájó végignézni, ahogy összeomlik, ahogy ugyanazokat a kis hunyorgatásokat, kacsintásokat próbálja bevetni, ahogy csak egyszerűen meg akar fogni lényével, és nem hat a varázsige. Romlásba dőlt minden, amit eddig láttam és hittem róla/benne. Mert ha egy szegény parasztasszonynak tönkre megy az élete, az is turha, de ebben az esetben... és persze következményei is voltak. Minden kishitű próbálkozása hidegen érintett, még az is, amikor úgy érezte, most nagyon megbántott. És nem csak engem, de a felsőbbieket sem tudta meggyőzni arról, hogy mennyire még mindig olyan, mint amilyen volt. Mintha egyszerűen porrá vált volna mindaz, amitől ő egyáltalán élőlénynek számított. Gyakorlatilag mindent elvágott maga alatt.

Általában azt mondaná az ember, hogy semmiség... valóban az! Mostmár az... és nem azért! Nem! Kedves lett, rokonszenves, szinte-szinte már becsületesnek is mondható, de elveszítette azt, amitől ő volt. Szóval nincs is amiért ezt tovább feszegetni... mondjuk ki: megbukott a varázslóiskolában... és mivel ez nem egy hagyományos iskola, itt még pótvizsga sincs. Egyenesen a porba, a semmibe löknek... 

Nem is tudom... khm... elég primitív... nem?

...ég a szám! Mi történt a herceggel? Rosszabb a történet maga, mint egy grozális film... 

Mint mondtam, ez nem a megszokott mesék közé tartozik, itt sajnos a gonosz boszorkány az tényleg legyőzhetetlen. 

A  herceg ígéretet tett. Ezalatt a boszorkány varázslatot szórt a királykisasszonyra s egy üvegburokba zárta, hogy a Herceg semmiképp ne kaphassa meg... viszont a herceg megfogta a burkot, elszállította egy messzi tájra ahol már nincs hatalma a gonosz boszorkánynak és megtört az átok, így a herceg ígéretét be tudta váltani. És hogy mi volt az ígéret...

Elvitte a királykisasszonyt Tündérlakba. Egy csoda volt... a királykisasszony szerre megmutatott mindent otthonában: a kistündér kalitkát, a csodák tornyát, a mese-udvart, a szolgák házát, a királynő udvarát és házát (a Szent Teréz-lakot)... Ilyen boldogok soha nem voltak. A királykisasszony sírt, a herceg meg kettős érzelmi válságban nem tudta, hogy könnyeit nyelje-e, vagy inkább a királykisasszonyt vígasztalja, esetleg újabb ígéretet tegyen. Sajnos az utóbbit választotta, de amennyiben ezt beváltja, a mese is folytatódik talán.

Majd visszefelé is az ellenség területére mentek. Arra az átkozott helyre, amitől mindig rázta a hideg a királykisasszonyt. Károly herceg birodalm, azon hercegé akihez feleségül akarták adni a királykisasszonyt... gyönyörű városhídján átsétáltak és meg sem fordult a fejükben hogy bármi baj érheti őket - és nem is érte őket semmi baj (talán ez az a pillanat ebben a mesében, ami valahogy tökéletesen történik). Talán ami egy kicsit bénította ezt a csodát, az a Károly-átok, amelyet akkor tett Károly herceg, amikor megtudta, hogy a királykisasszony soha nem fog hozzámenn. Az átok pedig így szólt: "Minden ember, ki a királykisasszonnyal együtt kel át a hídamon, szörnyű szomjúság gyötörje hosszú időn át!" Hát ez így is történt, mert amikor tündérlakba mentek, akkor is át kellett menni a hídon és attól a pillanattól fogva, mindaddig amíg visszajöttek a hídon. Ekkor sem bízta a véletlenre a királykisasszony: a zenész nemes házába betértek és innivalót kértek.

Boldogan visszatértek tündér-városi rejtek-lakásukba... és a Tündér-lak csodáival, színeivel, és varázslatával mézédes álomba merültek... 

Másnap a királykisasszony körbevezette a herceget Tündér-városban. Várakat, templomokat láttak. Majd elvitte udvari festőjük műtermébe, és megcsodálták Dalos képeit. Mert az úgy tudott festeni, hogy énekelt minden festvény. 

Este megint hazamentek. És a mézédes álom újra elaltatta őket...

A folytatás pedig, remélhetőleg nem a gonosz boszorkánytól függ... azt már én sem bírnám leírni akkor...  

Párisi körútaim alkalmával sok-sok szereplővel - de általában mindig ugyanazok - ismerkedtem/tünk meg. Egy új szereplővel ékeskedik ez a történetsor... A neve? Hmm... Mivel körülbelül Cleopatra és, a kínai bölcs, Confutius leszármazottja lehet, ezért Miss Créme a neve... mindennek a krémje... a krémek krémje...

Érdekes lehet talán az eset is, hogy vele nem Párisban, hanem Rómában találkoztam először - remélem nem utoljára... De legközelebb mindenképp Párisban szeretnék találkozni vele és talán elmehetünk utána Rómába is.

Tehát elmentünk Rómába, csak miatta, egy kis utcában vártunk reá... egy eldugott hely. Átlag tizenhároméves gyerekek az alkohol vad hatása alatt játszottak a számukra leginkább kijelölt helyen, a játszótéren, csak a pszichikai hogyanlétük nem volt tökéletesen ehhez irányítva... Leültünk egy vizes - talán szutykos is - padra és vártuk Miss Créme-et. Lady Milford holtfeketében, én... fogalmam sincs... legyezővel legyezve vártuk a habtündért...

Szemben egy hatalmas, fehér-márvány szökőkút, négy római harcossal, meg minden csodával, amit csak elképzelni lehet. Vagy éppen el sem lehet képzelni...

Persze, természetesen, szóbakerül a jó kis "ha-jó-szérum", és később szájba is. Valami ajándék is volt, amit Miss Créme kellett volna kapjon. Pár csepp tea, meg néhány rongy... Végülis vicces lenne egy habnőt felöltöztetni majd megitatni teával. Mindez egy kevésbé dekorált zacskóban, ami mellesleg papírból volt. Aztán eszembe jutott, hogy láttam őt már egy képen, de, mivel sötét volt, gondoltam, hogy úgysem ismerem meg, hiába nézelődök. Lady Milford pedig olyannyira fónolt, hogy teljesen meg voltam győződve, hogy úgysem veszi észre. Ezért nézelődtem... Kifejezetten idegesített az az irdatlan nagy szobor. De már mindegy... A gyerekek részeg zsivaja az méginkább az agyamra ment. Az utcán senki nem járt.

És egyszercsak megpillantottam egy nádszálkirálykisasszonyt legyezővel a kezében. Szédelegve nézelődött, fogalma sem volt, hogy hol van, szerintem... És én valahogy tudtam, hogy ő lesz az, pedig tényleg csak egy árnyakban elvesződő vékony kis szilüettet láttam. Vettem, tehát, a bátorságot és magasröptű integetéssel jelezni kezdtem, hogy itt vagyunk, amit persze Lady Milford észre sem vett a beszélgetés bájaiba mélyülve. Kedves kis kacajok, vihogások, lepattintások, meghívások, ésatöbbi...

Aztán egyszercsak ott ült. El sem hittem. Pedig tényleg ott volt. Az első pillanatban talán észre sem vett, csak Lady Milforddal beszéltek. Aztán a Lady volt olyan kedves, hogy bemutatott minket egymásnak (Miss Créme - a'la Créme --- Edith). Majd sorra került a "ha-jó-szérum". Köszönik szépen, jól elvoltak vele. Én a 360 KB/S-os történések után csak csínnyán bántam a dolgokkal.

Miután megvolt ez az őrületes Introducione, sok vigyorral, és legyezőcsapkodással... mint a hím pávák ajzás idején... már azt sem tudtuk követni, hogy éppen ki hogyan csapkod, hogy minél érdekesebb, szebb legyen, hogy ki tud a legcsábosabban kipillantani a legyezője mögül. Elképesztő k...

Szóval elindultunk. Két lépéssel megint Párisban voltunk, a szutykos, ócska, "gamat" Rómát elkerülve. A sok sehovajárás az elég fárasztó... álatlában, viszont nekünk egy célunk volt: meghódítani az összes férfit, hogy utánunk csússzanak a földön és könyörögjenek, hogy a kezüket a lábunk nyomára tehessék. Persze azért már egy százast be kellett volna dobni, hogy meg is csókolják.

- Nájt klub, nájt klub!!! Elnézést hölgyeim, lenne egy kérdésem - tudom, hogy tahó vagyok, nem vagyok európai, de - maguk egy kategóriába tartoznak?! Vagy külön-külön...

És mi csak vonultunk... vonaglottunk... és csapkodtunk... mígnem ide is, oda is belestünk, utánunk meg innen is, onnan is kilestek. Itt is voltunk meg ott is. Valhogy olyannak tűnhettünk, mint egy-egy hipp-ide, hipp-oda, hamari-habri perszóna... pedig mi nagyon nyugodtak, kiegyensúlyozottak, és fegyelmezettek voltunk. Akár egy királyi udvar három udvarhölgye.

A fentiség is unalmas tud lenni. Két pattintásra Oroszországban voltunk. Moszkva egy kis rejtett negyedében, persze a legszebbek közül az egyikben, de mégis félelmes volt egy kicsit. Szóval a fehér csodahintón odaszáguldottunk, kiszálltunk belőle, és ímé: A'la Créme Residance.

Fent egy mozgó szobadísz fogadott. Egyszerűen nem szerettünk volna semmit, csak sort keríteni a teára. És erre, hogy mi lett volna jobb hely Moszkvánál, azt nem tudom... Hideg álom vett erőt rajtunk, és az álomtündértől menekülni nem tudván, Miss Créme is jóvá hagyta a távozásunkat - talán dolga lehetett a szobadekorjával. Persze ha egy fekete, két méteres, izzadó víz-gáz-szerelő lett volna, az más, mert akkor egy percig sem zavarunk, de nem. Ez egy alacsonynövésű jegesmedve volt.

Tehát érzékeny búcsút véve, bepattantunk a hófehér csodahintóba, és az, mint Hamupipőkét a tündérek, teleportálással, másodpercek töredéke alatt, Lady Milford palotájába repített.

Még pont Mr. Mistery hiányzott, és teljes lett volna minden, hiszen az elmúlt napokban egy csoda-lény volt.

Párisba pont egy ember nem illik a képbe, szerintem a néhai bűzt is ő kelti: ahol jár ott minden csak rothad utána. És ez pedig Tejföl-Angyalka... a tejföl pedig hamar megromlik, ha sokat van a napon... Szegénykémet el kellene valahova zárni, hogy nap se érje... jó hidegbe, lehetőleg -25 C^o alá... Fehér-Oroszország legészakibb részén...

A Residance a'la Créme-ről pedig még csak annyit, hogy megvan.

P.S.: Habcsók Miss Créme-nek...

"37/189/93, galambszürke szem, homokszín haj...

Fehér bársony ing, öv, fekete farmer-nadrág, szép cipő, néha bőrkabát, máskor posztó, egyszer-egyszer sportos, sőt!

Dréza, és ennyi! Szép pillanatok kapcsolnak hozzá, jók... Szeretem, ő is szeret, szeretjük egymást, s ez megesz... Felvesz, megölel, megcsókol, szemembe néz, és majd letesz..."

Három év, azért mégiscsak három év... nem?! Igen, tudom: nekem elvileg jogomban sem állt őt szeretni... mégis...

Ahogy nekünk találkozni kellett, úgy kell elválni is??

Hogyan is találkoztunk - ugyebár? Az interneten. aztán tömbházunk előtt rettenetes autójával leparkolt - fekete ablakok, kurva nagy autó... Féltem. De beültem... valahogy azt éreztem hogy semmi bajom nem lehet.

- Meghalt a kaktuszom. - (A méghatékonyabb átéléshez kattints a "play" gombra :D)

_______________________________________________________________________

Aztán elvitte Tündérlakba, meg Varázshegyre, egyszóval: Meseországba a királykisasszonyt, és ő volt a herceg - természetesen fekete lován. És a hűségeskü is megvolt - várnak egymásra - hiszen csak a királykisasszony volt szabad. Várt is.

Voltak az Óperenciás tengernél is, átmentek a szivárvány alatt, kezükben a kőből kenyér lett. Mindent megváltottak és megváltoztattak, mert a szerelem teljes erejével bírtak. Viszont ez a mese mégsem olyan, mint amilyennek lenni kell egy mesének. Itt valahogy más a vége...

- Addig éltek, míg meg nem haltak. -

Ez itt is érvényes, csak nem fizikailag - sajnos... pedig lehet, hogy jobb lenne.

Képzeld csak el, hogy milyen lehet a királykisasszonynak, amikor kiderül, hogy a herceg igazából a gonosz boszorkány férje, és hogy már gyümölcse is van ennek... nem is egy!

No, hát itt nem kiderült, mert a királykisasszony tudta elejétől fogva, de mégis úgy gondolta, hogy majd ő... majd ő mindent megváltoztat, kinyitja s herceg szemét és végre látni fog tisztán. Harcolt, varázsolt, bűbáját nyomta rá.

Most viszont a herceg nem tud szabadulni, mert a boszorkány fogva tartja a hitvesség börtönében, a királykisasszony meg nem engedi ki a herceg szivét a kezéből... hiszen fél - én is félnék -, hogy nehogy ne kapja vissza többé soha. Ennél szörnyűbb nem történhet. Még a Rómeó és Júlia és meg van oldva... ott legalább meghalnak, de itt? Itt folyton csak haldokolnak, mint a legrosszabb operákban: ott is, ha kard által hal meg valaki, biztosan van még egy öt perces áriája, ami alatt folyton csak haldoklik. Hát itt ez még rosszabb, mert ennek nincs vége...

A herceg hiába kéri a királykisasszonytól, hogy adja vissza a szívét, mert a királykisasszony nem adhatja. A boszorkánynak pedig nem szólhat egy szót se erről, mert örökre elátkozza, és biztosan élete végéig földön kúszó gilisztává változtatja.

Sajnálatra méltó kis mese ez. Valahogy érződik, hogy vége van, és mégis mindnyájan tudjuk, hogy nincs - és nem is lehet soha vége. Ha ezt most egy sakk-stratégiában magyarázhatnám, akkor PATT. Döntetlen. A boszorkány sem győzhet, és a királykisasszony sem. A herceg meg egyszerűen csak beleőrül... Egyszerre szerelmes, és szeret. Csak az a baj, hogy ez a két érzés nem egy ember felé irányul.

Ki tudná megmondani, hogy mi lesz a mesének a vége?

Természetesen senki... hiszen már vége van.

Természetesen mindenki, ugyanis nincs vége.

A királykisasszonynak is fordítva megy a mese: most jutott el ahhoz a fejezethez, férjhez menne, és udvarlókat fogad, viszont aki nem tud válaszolni három kérdésére, annak ő veszi fejét, saját két kis habkezével.

Már szinte látjuk, ahogy arra a két ártatlan kézre hogyan fröccsen az ártatlanok vére... egy bárd... és mennyire egyszerűen megold mindent.

A királykisasszony pedig tudja, hogy csak az ő hercege tudna mind a három kérdésre válaszolni.

1. Ki a legszebb ezen a világon?

2. Mivé változtatja a szerelem a követ?

3. Ki győz: a gonosz boszorkány, vagy a királykisasszony?

Ezekre csakis a herceg tud válaszolni. A többi meg csak por... test... és érdektelen. Szeretetre nem méltó egy se!

A királykisasszony - ha így megy tovább - kolostorba fog vonulni... sötét és hideg falak mögé rejti arcát, hogy többé senki ne lássa, csak az Isten. Annak adja magát, jegy-gyűrűt húz az ujjára, és minden nap felejt egy kicsit... a végén már azt sem tudja hogy miért imádkozik... csak a szíve fáj... de az megmagyarázhatatlan rettenetességgel.

Csak fáj, és fáj és nem múlik... a hosszú betegségnek pedig halál vagé. Egyszer majd csak megreped a királykisasszony szíve... S hogy ezt a herceg honnan fogja tudni? Hát biztosan Istentől, meg abból, hogy megszabadul a boszorkány börtönéből. Csak akkor már hiába.

Azt hiszem elég tanulságos ez a mese... A szivárvány is sír azóta: utánuk senki nem ment át alatta. A kövek nem változnak át már még trágyává se. Az Óperenciás tenger azóta csak apad és a sok halacska mind haldoklik. Tündérlak teljesen szürke lett, a tündérek pedig olyan lassan mozognak, mintha mámor lenne rajtuk. A varázshegyen minden növény meghalt, a föld kiszáradt és megeresedett. Az ég folyton be van borulva, de nem esik. Meseország halott nélkülük... A herceg pedig csak öregszik és ráncul... pedig még fiatal. A boszorkány pedig talán életében most a legszebb.

Ez lehet talán a mese vége...

Elvileg idejöttem és szétbasztam mindent! Egy barátságot, kettőt (?)... Egy életet, egy életkedvet, egy fél karrier-jövőt...

Most meg mi van? (kezdjük az elején) Mágus semmit sem ért – pedig mindenről/mindenért ő felel –, Lady Milford kiborulva, halál-félelmesen zokog, én meg csak sírok é s írok – amúgy meg az ágyon, hason...

Szét van baszva minden, elég rendesen.

Január 27. Megérkeztem Párisba hajnalban, 6-kor. Lady Milford mégegyszer felkészített arra, hogy ezzel a faszom-mágussal hogyan és mit, mikor. Aztán este találkoztunk vele meg a beduin exével.

Mint később kiderült – Luna segítségével semmi nem történt köztük: elbúcsúztak egymástól...

Pillanat, csak orrot fújok...

Másnak este beduinmentesen találkozhattunk „csili-csala bácsival”. Kezében krumpli, grillcsirke, este meg én; másik este is.

Közben meg ez a Gallery-ügy... de ha gondolják elmesélhetem... végülis a lényeg, hogy „faszom-geci” meg Lady Milford nyitottak egy Galleryt, és ezzel voltunk elfoglalva, hogy időre készüljünk el a megnyitóra, ami a végtelen éjfélén, küszöbén volt; ennek végülis az lett a vége, hogy Luna beköltözött a Gallerybe.

Bassza meg! Lady Milford iszonyatosan haragszik rám... biztos, pedig semmit nem akartam... Magint csak jót... És hát hogy jár az ember? Persze, hogy faszul sül el!

Elnézést a primitív kifejezésekért!

Az elkövetkezőkben is használnám őket,

Engedelmükkel...

Köszönöm,

Istenem! Teljesen össze vagyok zavarodva... Hol is tartottam? Ja, igen: szóval Luna Tanyát ütött a Galleryben. „Abrak a dobra” meg csak szundított, mint egy majom... mint egy varacskos vaddisznó, aki jól teletömte az agyát makkal... „makkal”?!... Még csak azt sem mondta, hogy „boldog új évet”, vagy valami... Mondjuk az eddigi komportamentumából kiszűrhettem volna, hogy ez meg sem fordul a fejében, mint ahogy az sem, hogy hogyan kellene neki beszélni azokkal az emberekkel, akik picit is figyelnek, rá, szeretik és segítik őt... vagy egyáltalán... minden, ami etikus, elit vagy egy picit is szalonképes, eltolja magától és közelébe nem akar kerülni.

Bocsánat... rágyújthatnék?

Köszönöm.

Na, például a dohányzás... Még azt is megvonta volna tőlem, ha nem vagyok kőkemény. Lady Milfordnak viszont szavát vette, hogy három holnapig nem fogyaszthat „ha-jó-szárumot” éjfél után, és ezt eddig a percig hűen tartotta is védtelen áldozatunk.

Most ebben a pillanatban érkezett az Arkangyal!

Picit megnyugodnék! Lehet?

Merci...

Úgy látszik, hogy az angyalok is sírnak... meg nevetnek egyszerre. Egyszerre elmúltak a könnyeim is... kiapadtam. Furcsa és szép... Végeredmény: Lautrec sincs már, mint ahogy a ház királynője sincs – helyette egy dilinyós, lidérchercegnő van most: ő uralja a terepet.

Innék egy kis gyomorkeserűt:

hangulatomhoz éppen illik – rágyújtok,

jó?

Az Arkangyal meg a Lady Milford fotókat néznek: sitt – erről van szó, vagy valami ilyesmi.

Picit elkalandoztam – bocsánat csak közben fónoltunk a mágussal és talán jól esett... Végre, hiszen szeretem és eddig rosszul esett, de most talán...

Szóval Lady Milfordnak meg a „ha-jó-szérumnak” semi köze sincs egymáshoz, ami csak azért szörnyű, mert ezek következményét én viselem, akarva, akaratlan... persze inkább akarva... de ez nem biztos.

Szóval éjfél, a végtelen kapuja; Luna beköltözik a Gallerybe és mindenki boldog: Dyna kisasszony énekel, én táncolok... Lady Milford meg éppen azon gondolkodik, hogy hogyan mehetne haza, aztán ezt rövidesen megoldotta: mobilba ült és elhajtott.

A fotók haladásával – valahogy – Lady MIlfordék is ennél a fejezetnél tartanak.

Aztán mindenki „boldog új évet kívánt” mindenkinek, csak valahogy „pricc-pracc-nyufi”-nak esett ez nehezére. Ez volt a Lady Milford kilépőjegye.

Esetenként telt az idő, aztán menni készültünk és sajnos el is indultunk

Varázsszekumban, meg varázsfátylamban útnak indultunk, mikor eszembejutott, hogy egy tortát nem ártana elvinni a Galleryből. Hát visszamentem érte...

Bocsánat... csak újra az orrom...

Szóval amit láttam... hát ez az, amit nem tudom... Jézusom: hát... így Dyna kisasszony Mr. Mistery nadrágjában torozott könyékig...

Elénézést, csak még egy korty gyomor-

keserűt, meg még egy cigit szeretnék.

Na, most innentől kezdve nem akartam semmit, ennek ellenére elmentem a Suzy-cacks-be, ittam, majd hazamentem.

Hát ez így telt.

Majd két napig a Lady Milford leszámítási gyakorlattalansági hisztijeit hallgatta... Kikészültem, ő is.

Aztán ma este újra bejelentkezett a Mágus.

Szétrondult minden és nekem minden eszembe jutott... És mindenki...

Szép érzés, azt hiszem.